Na, hát akkor rajta!
Tömeg. Utálom a tömeget. Zavarban vagyok a tömegtől, karjaimat az oldalamhoz szorítom és mindig rá kell szólnom magamra hogy ne kérjek elnézést mindenkitől, akihez hozzáérek. A tömegtől leizzadok, az izzadtság végigcsorog a gerincemen, az ingemen foltot hagy és nem érzem magamat tőle szexinek. Egyáltalán nem. Sőt!
A szexiséget is utálom. Itt ez a tömeg előttem, csillogó szemű leánykák, vad tekintetű ifjú titánok, mosolyogva, lelkesen vagy dölyfösen, "namajdénmegmondom"-képpel álldigálnak itt szemben velem, miközben én hanyagul keresztbe vetem bal lábamat a jobbon és amolyan cinikus-félős mosollyal nyugtázom hogy itt ez a tömeg és a feszülős felsőjű, enyhén elnyílt szájú kerekszemű lányokat máris el tudom képzelni, amint művészi ihletért tövig leszopnak, miközben a bordázott felsőtestű, divatosan hipster hajú fiúk hümmögve nézik és beleírják szakdolgozatukba, amely a pornó és a nő aljasításának kapcsolatát boncolgatja. Egy kiscsaj különösen tetszik, vegzálnám, ha nem undorodnék magamtól, tőle és attól, amit rólam most gondol. Hazudik magának: itt ez a jóképű negyvenes fickó, kis pocakkal, ravaszan csillogó szemekkel, elegáns mint a veszedelem, van stílusa, mint az új kombínónak, és szarik az egészre, világoskék sapkát visel, na meg nem vesz zoknit, ez egy zseni! megírta az évszázad könyvét! holott még csak az évszázad elején tartunk! Bárcsak beszélgethetnénk...egy pohár bor mellett....biztos jófej....megnevettetne, megcsiklandozna a hangjával és az életével és megmondaná hogy mennyit érek. Ő tuti megmondaná, mennyit érek...
Hazugság hazugság hátán! Nem írtam meg az évszázad könyvét, nem is én írtam, nem is az évszázad könyve, nem vagyok jóképű, a szám eleve ferde, idegi alapon, meg születési alapon is, egyáltalán nem vagyok jó fej, gyűlölöm az embereket, azt hogy mindenütt ott vannak, mint valami gyilkós kór, mint a rajzó bogarak, mintha nem lenne olyan hely a világegyetemben, ahol csak mondjuk fű van meg fák vagy csak tenger, szóval, nem lenne ilyen embermentes hely, hát én ennyire nem szeretem az embereket és magamat sem szeretem, mert ember vagyok, mert szemetelek mert nem teszek semmit hozzá a világhoz, csak leírom amit diktálnak nekem és utána megjelentetem a nevem alatt és eljátszom a meg nem értett zsenit és utána megyek sajtótájékoztatóra, ahol rémisztően sokan vannak és én utálom ezeket és csak azért teszem meg, mert szerelmes vagyok, mert szabad vagyok, mert így nem kell egy bunkónak csicskáznom, aki "együtt meg tudjuk csinálni" típusú jelszavak rakétáival emelkedik, és ezek a rakéták más emberek verejtékével vannak töltve, más emberek erejével, más emberek akarásával, életével, és aztán amikor elfogy az üzemanyag, és az ember, kiderül hogy üres héj, nonszensz, a feje ennek a kápónak lakatlan börtön....de mit is beszélek! Életemben csak egyszer dolgoztam, vettem egy adag részvényt, majd eladtam, mindezt 10 éven át, napi 29 órában, néha harminc, heti hét nap, amíg Emese nem jött, akkor aztán fogtam ezt a pénzt és bedobtam egy bankba, és most elfogyott. És emiatt Emese ismét ír, írni kényszerül, mert én nem tudom eltartani. Gyűlölöm magamat, de szerelmes vagyok Emesébe.
- Jó napot, sziasztok! - szólal meg mellettem egy bársonyosan susogó mikrofonos hang. Elképzelem, ahogy a nyál kis cseppekben belefröcsög a lyukacsos műanyagba, a membránra esik, ott remeg-rezeg és ettől újra elfog a rosszullét - Köszöntelek titeket a Rókalyukban, az Író is ember sorozatunk előadásán. Nagyon izgatott vagyok - egy újabb hazugság, mert nem az, nem izgatott, mert aki izgatott, annak remeg a hangja, papírról olvas, bakizik, idegesen heherészik, izzad, és valahova meg kell támaszkodnia, tehát ez a kábé velem egykorú gyönyörű, zuhataghajú, hűvös tekintetű nő inkább csak rutinos és a nyála odafrecseg a ....hagyjuk, csak magamat vegzálom már - hiszen Sándor Róbert ül itt velem egy asztalnál, aki nagyon kedvesen elfogadta a meghívásunkat, erre az író-olvasó találkozóra, köszönjük szépen!
Elszórt, bátortalan taps.
- Sándor Béla 1978-ban született Budapesten, gimnáziumi tanulmányai után...az egyetem mellett brókerkedéssel tartotta fenn magát...
Intek neki. Próbálom kedvesen, udvariasan, de nem sikerül. Olyan, mintha leinteném félvállról mosolyogva. Kicsit megütközik, majd bizonytalanul átnyújtja a mikrofont. A nyála biztosan...a membránon....veszek egy nagy levegőt és a legkedvesebb mosolyommal kísérve, elutasítom a hangprotézist.
- Jó napot kívánok! - szerencsére még elég erős a hangom. Általános iskolában és gimiben is, végig énekeltem, például Tordát és Koppányt is. Meg Tevjét. - Elnézést kérek, hogy megszakítottam az ismertetésemet, de úgy gondolom, hogy úgy tisztességes, ha én mondok el magamról pár dolgot és ezt a szenvedős-izzadtságszagú részt magamra vállalom más helyett - itt most a gyönyörű nő szemébe nézek és mosolygok. Ő megkönnyebbül és visszamosolyog. Hátradől a székén és a szemét rámszegezi. Ott helyben rávetném magamat, de igyekszem nem áltatni senkit azzal, hogy többet érek mint mások. Nem baj, sőt! - súg-búg a szemével.
- Szóval, Sándor Béla vagyok, budapesti. Mindenki tudja, hogy ez mit jelent, felsőbbségességet mindenki mással szemben, meghasonlottságot, mert a nem budapestiek ugyanazt sosem fogják megkapni, amit mi és kisebbségi komplexust mivel Európa más fővárosaival szemben Budapest csak egy nagyra nőtt porfészek.
Elszórt heherészés.
- Általános iskolában és gimnáziumban is kórista voltam, énekeltem mindenfélét, nemzetieskedő és nemzeties dalokat, Kaláka-dalokat, Beatles-t, Pink Floydot, Guns and Roses-t...már annyira jól ment, hogy erősen gondolkoztam a szólókarrierem beindításán. Csak mondjuk, zenélni nem tudok és emiatt, amikor elém rakott valami túrósképű zseléhuszár egy dalszöveget kottával, csak bután néztem. Mondom, én énekelek...elénekeli nekem? És utána megjegyzem. Nem, mondta tömören és kivágott. Mástól hallottam utána, hogy fahangja van és szégyelli.
Megint az elszórt heherészés.
- Visszamentem hozzá, hogy összetehetnénk, amink van, neki ez hiányzik, nekem az, ketten együtt jók lennénk, hát, megint kivágott. De én ismét kopogtattam, mire ajtót nyitott és azt üvöltötte az arcomba, miközben az orrnyergemet bámulta, hogy menjek a picsába vagy brókerkedni és ha még 10 év múlva is jó a hangom, keressek meg mást.
Már nevetés is volt. Ez tetszik.
- Szóval, mivel nagyon akartam az állást - na itt már volt konkrét kacaj is - elmentem gimi után, egyetem mellett, brókerkedni. Egyetemre úgy jártam, mint kortársaim többsége, passzióból, főleg, mivel a választott szakom nem követelt meg tőlem sokat és én sem adtam bele apait-anyait hogy kiváló és érdemes diplomás legyek.
Megint röhögnek.Ez már nem tetszik.
- De ez nem azt jelenti, hogy jól csináltam, csak azért, mert van egy Kossuth- és egy Nobel-díjam. Az olyan idegesítő hülye barmok, mint Steve Jobs meg a többi nagyképű hülye is csak a tanult emberek hátán és erőfeszítésein tudott kapaszkodni és példaképpé válni.
Csend. Megrémültek. Megrendültek. Basszus, mégicsak kell tanulni! Mégsem lesz belőlünk Bármi. Vagy Akármi! Vagy kanári! Bálványdöntés van itt kérem, és frusztráció!
- Ezzel, remélem, kiírtam magamat az ilyen típusú nagyképű hülyék közül....és majd igyekszem kiírni magamat a többi típusú nagyképű hülyék közül is...tehát, elmentem brókerkedni, egyetemre jártam, 10 évig csináltam ezt, majd megházasodtam. Ez 10 éve volt. Most elfogyott a pénzem, mert hülye voltam és nagyképű, és kipróbáltam azt, ami elsőre eszembe jutott: időtlen idők óta szerettem volna írni de sosem voltam sem kitartó, sem tehetséges, szóval, most sem vagyok az, de mégis írtunk egy könyvet, amivel mérsékelt sikert arattunk.
Bólogatás, szájcsücsörítés szemből. Ó, Emese, ha látnád! A fejedet fognád és nevetnél. Igaz, időtlen idők óta nem nevettél. Nem is értem, hogy jön ez ide. A fejedet fognád. Ennyi.
- Én a Nobel-díjat nem nevezném mérsékelt sikernek. - szólal meg mellettem a gyönyörű nő.
- És a Kossuth-díjat? - replikázok pöffeszkedve.
- A Kossuth-díjat politikai érdekek szerint osztják.
- És a Nobel-díjat?
Kis csend. A bálvány, az recseg-ropog a csendben, a gyönyörű nő zavarba jön. Mielőtt megszólalna, válaszolok magamnak.
- Nézze, nem akarom bántani, ahogyan senkit sem, de ne keverjünk ide díjakat és érdemeket. A világirodalom tele van olyan csodálatos olvasmánnnyal, és tündöklő tehetségű íróval, aki történetesen nem Nyugatra született, nem írt politikai pamfleteket, vagy esetleg gulágról, lágerről regényfolyamokat, mégsem kapott Nobel-díjat. És van olyan, aki a svéd sarkkörön túli népek napi életét írta meg, és kapott. Tulajdonképpen, az az érzésem minden évben más a kiválasztási szempont és kevés az olyan aki tényleg letett az asztalra valamit azért a plakettért és a többszázezer koronáért. A valódi érték csak a sokadik ezen kiválasztási szempontok között - ráadásul, azt tudta, hogy Nobel-díjasnak ajánlani kell valakit?
Bizonytalan bólintás.
- Na, ha engem senki nem ajánl, illetve nincsen egy kedves...
...egy rohadt idegesítő és tudálékos, mindenre tanácsokat osztogató, este tízkor telefonáló....
...fordító, aki átülteti németbe és svédbe a szöveget, akkor most csak azt mondaná, hogy Kossuth-díjas vagyok. Ami nem baj, elvagyunk mi ezzel, csak akkor a jelen hallgatóságból sem lennének itt sokan, mert nem "asszisztálnának egy rendszernek tövig benyaló érdemtelen krampusznak". Igaz?
Az utolsó kérdést a Tömeghez intézem. Egyre többen állnak karba font kézzel, dacosan, megbántva, de erősen elgondolkozva. Utálom, hogy meg kell bántanom őket, de nem hazudhatok. A gyönyörű nő és köztem asztal van, azon üveg víz és két pohár. Kinyitom a vizet és töltök mindkét pohárba. Körbenézek a kis helyiségen: könyvbolt, könyvmolyoknak. Utálom a könyvmolyokat. Folyton hazudnak.Csak Emesét szeretem.
- Nem ülnének le? - kérdezem a Tömeget. Azok tanácstalanul néznek rám. - Földön ülni: egészség! - idézem a verset, pont úgy, ahogyan Lackfi mondta fel arra a gyereklemezre. Arra, igen. Amit az utolsó nyáron hallgattunk, mikor még hittünk benne, hogy lesz gyerekünk és Panninak fogják hívni, két copfja lesz és annyit beszél majd, mintha három szája lenne. És engem idegesíteni fog majd és imádni is fogom a buci kis talpát meg a kezét meg a böte nyelvét ahogyan nem tudja kimondani azt hogy helikopter. Ahogyan az egész Univerzumot imádtam akkor, mert az Univerzum ő volt és Emese. A többi csak körítés,
Az idézet csak egy emberből vált ki örömet. Ő mondjuk eddig is élvezte a mondókámat és csak akkor nevetett ha szükségét érezte. Egyébként mosolygott. Ötven körüli lehet, szarkalábas arc, avíttas haj, feltűnést kerülő ruhák, szálegyenes tartás. Lábán gördülős cipő, tehát fáj a háta, oldalán az ötven év körüli nőktől megszokott ormótlan műbőr táska lóg. A fiatalok, akik már kapcsoltak, gyorsan leülnek, törökülésben, római arisztokrata elfekvős pózban, felborzolt hajjal, kalapot a tarkóra tolva, hasat behúzva, hogy a kockás has ülve is kockás legyen, hajat előre hogy elbújjanak mögé. Ő még picit hezitál majd leül, először a sarkára, majd a sarka mellé. Egy nő, akinek még van nőiessége ötven éves korában is és valószínűleg nem is érzi magát annyinak. Zordan bámulhatok rá, mert zavarba jön. Elmosolyodok és úgy teszek, mintha eddig csak elméláztam volna és nem őt bámulnám és nem a mozdulatait rögzíteném valahol mélyen. Nagyon mélyen.
- Lehetne, hogy ők is kapjanak vizet? Vagy mondjuk nem tudom....papírt, amire rajzolhatnak, vagy írhatnak...? - kérdezem a gyönyörű nőtől, aki odahívja a bolttulajdonost, aki egekig emeli a szemöldökét, majd miután észreveszi hogy figyelem, a szemöldökök visszaesnek és a homlok mögött erős villanyfénnyel felvilágít a reklám, a főcím, a pénz tömege. A profit, mint kis emberke, kezében a távirányítóval, ott ül a mögött a homlok mögött, én érzem. Hamarosan mindenki kezében műanyag pohár, és egy lány körbejár a kancsóval. Amíg el nem törik ez a nagy odaadás és kedvesség - teszem hozzá magamban.
- Szóval, ott tartottam, hogy Sándor Béla vagyok, egy igazi, mélyen vallásos vérgeci, aki gyűlöli az embereket, és író vagyok és azért írok és fogadok el díjakat, mert kapok érte pénzt. És a pénz jó, mert csak így jutok kenyérhez, újságokhoz, tévéhez, és olyan kellemes élményekhez, mint hogy a kérésemre ennyi ember egyszerre leül és vizet iszik prédikáció helyett. Van magánéletem, amihez maguknak semmi köze és soha nem is lesz és ez így van jól. A könyvemről annyit, hogy megírtuk, átolvastuk, kijavítottuk, gondolkodtunk rajta, ahhoz igazítottuk, ahogyan maguk szeretnék látni, mert különben maguk egy kanyit nem adnának a művészetért ha nem magukról szólna, vagy valamilyen divatos témáról, hanem mondjuk arról, hogy van egy ember, akinek a születendő gyereke és gyönyörű felesége a mindene és ezt egy nap alatt elveszíti és nem tudja elengedni a gyászát...
Fejezd be! - szólal meg.
- Szóval, nem tudom, mit szeretnének megtudni, de én mindenesetre a könyvvel, amit írtunk, végeztem. Van kérdés?
Fülledt, döbbent csend. A mellettem ülő nőről süt az idegesség. Mielőtt lecsapnám, hogy na, akkor erről ennyit, mindenki mehet dzsídípít növelni mert pártunk és kormányunk akarata ez! - szóval, ez előtt megszólal.
- Miért beszél mindig többes számban ha az írásra kerül sor?
Megmerevedek. Bazdmeg. Bazdmeg anyádat. Hogy lehetsz ilyen szemfüles?
- Ez ilyen "királyi többes", sokszor használom. Amolyan rossz szokás. Gimnázium óta...
Hagyd abba! - szólal meg újra.
- Értem - bólint a nő, csak hogy mondjon valamit. Ráordítanék, hogy dehogy érted, te hülye kurva, de nem tehetem. Kell a pénz. Ha ilyet tennék, többet nem hívnának. Mondjuk, ezek után, lehet hogy nem is fognak....
- Vannak olyan írók, akik használják, természetesen - teszi hozzá. Majd - Ön mit tenne a helyemben, ha ilyen helyzetbe hoznák?
- Kirohannék bőgve és a föld alá átkoznám az illetőt - vigyorgok. Feszült csend. Eszembe jut gyerekkoromból a "Ki nyer ma?" szignálja.
- Az eléggé gyengének tüntetne fel, nem? Az olyan lenne, mintha én gyenge lennék, kishitű, az emberek felé feleslegesen sok bizalmat tápláló, de mindig csalódó idióta, nem? Mármint, ilyennek képzel engem? Minket?
Egy hülye beképzelt pöcs vagy, csak ennyit akar közölni veled, segítek - szólal meg megint.
- Ezek szerint most én egy hülye beképzelt alak vagyok Ön szerint - igyekszem megőrizni a mosolyomat. Ebbe beleszaladtam. Amikor Pannira és Emesére gondolok, mindig ide lyukadunk ki. Én marha!
- Ön írt egy regényt és kiadott egy verseskötetet, amelyek sok ember életére hatással voltak. Sokakat megihletett az a szabadság, és az a formai nyelv, amit használ. Magáról azonban (magukról, akarom mondani, bocsánat) viszont kiderül hogy egyáltalán nem érdekli ez. Mármint Önöket. Ez nem baj, de akkor el is engedik azt, amit meg is alkottak? Csinálhat vele bárki, bármit, amit csak akar? Önök nem tartják a sajátjuknak ezeket a műveket?
Béla, gondolkozz és higgadtan válaszolj! - nyugtatgat.
- Nem. Akár fel is dughatják maguknak. És ha még egyszer többesszámot használ, felpofozom.
Felállok és elindulnék kifelé. Velem szemben a Tömeg, helyet kérek a távozásra. Viharosra tervezett kivonulásom és sértődöttségem börleszkbe forduló, megalázó csigázásba és pattogásba fordult. A szemem találkozik az ötvenes nő tekintetével. Még ül, szomorúan néz. Sajnálom, próbálom mondani a szememmel.
- Elnézést - mondom, miközben török előre és próbálok mosolyogni, de nem megy. Az arcom megrándul, az állam a szám és az orrom eltorzul. A homályosodó, mákonyos világ összezárul körülöttem, szólongatnak, de alig hallani. Elnézést, mondom egyre hangosabban, egyre durvábban, már szinte kiabálva. Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy felálltam. Ökölbe szorítom a kezemet megfordulok és arra a gyönyörű, okos nőre nézek, akit megbántottam.
- Sajnálom! Én egy senki vagyok!! És ezért gyűlölök mindenkit!!! - ordítom, miközben az orrnyergét nézem.